"Éhes férfitõl ne kérj semmit" - F. Nagy Angéla
sponsored links
Szerdán, november 22.-én, életének 90. évében elhunyt F. Nagy Angéla, aranytollas újságíró, gasztronómus szakíró, a Magyar Konyha fõszerkesztõje, melyet 16 éven át szívvel-lélekkel írt. Generációk tanultak fõzni tõle. Huszonöt szakácskönyvet hagyott az utókorra, melyek több milliós példányszámban keltek el.
(Azért érdekes, beírtam a gugliba F. Nagy Angéla nevét, mert kerestem a születési dátumát, illetve wikipédia cikket róla, de csak a nevet hozta, alatta pedig nem a foglalkozását, a díjait, a munkásságát találtam, hanem csak ennyi áll ott: Örkény István felesége. Feminista énem kattant megint egyet.)
"- Még nem tudott fõzni, amikor afféle Angolkisasszonyoknál nevelkedett bálkirálynõként 1948-ban férjhez ment Örkény Istvánhoz.
- Anyám nem tudott fõzni, viszont úgy gondolta, hogy a gyereket meg kell tanítani, és 13 éves koromban azt mondta: ezentúl minden csütörtökön kimész a konyhába, és a szakácsnõvel együtt elkészíted az ebédet. Kicsit gondolkoztam, majd megkérdeztem: azt fõzhetek, amit akarok? Anyám halál boldog volt, hogy nincs vita, én meg tudtam, hogy egy étel van, amit úgy utál, hogy kirázza tõle a hideg, ez pedig a lecsó. Amikor a harmadik csütörtökön is lecsót raktam elé, kitiltott a konyhából. Az Örkény anyósomtól viszont kaptam nászajándékba egy bentlakásos szakácsnõt. Az Andrássy úton laktunk, és hozzánk jártak át ebédelni a Szépmûvészeti Múzeumból, de rendszeres vacsoravendégünk volt Déry Tibor, Karinthy Cini, Devecseri Gábor vagy Németh Andor, József Attila egykori mentora is. Rengetegen jártak hozzánk. Az ebédeknek híre ment, és Matildot egy év után jó pénzért átcsábították a szomszédos jugoszláv nagykövetségre. Ottmaradtam egy ínyenc férjjel és egy újszülöttel, s elkezdtem lépésrõl lépésre megtanulni fõzni.
- Mi volt az elsõ lépés?
- Bementem például a henteshez, és megvettem azt a húst, ami ott volt. Egy hét múlva megint bementem, körülnéztem, és megkérdeztem: árulja már el, miért más színû ma a hús? Azt mondja, azért, mert ez most nem disznó, hanem marha. Borjút tudtam csinálni, mert az én tüneményes anyósom beszervezett egy vasutast, aki minden héten hozott valahonnan vidékrõl - jobb volt nem tudni, honnan - négy kiló borjúhúst, amit igazságosan megfelezett velem. Hetvenéves korában kivándorolt Dél-Amerikába a lányához, de mi azután is leveleztünk. Megírtam neki, hogy elváltam a fiától, mire õ visszaírt, hogy teljesen megérti.
- Miért váltak el?
- A zseniket olvasgatni kell, nem velük élni.
- Igaz, hogy a Magyar Nemzethez azért dugta be Örkény, hogy lefoglalja?
- Hisztériás rohamokat kaptam! Zokogva rohangásztam és üvöltöztem, hogy semmire nem vagyok jó, megfõzöm az ebédet, megeszik, kimosom a pelenkát, telepakolják... Épp itt ült Boldizsár Iván, a Magyar Nemzet fõszerkesztõje, a másik fotelben pedig a férjem, és csak néztek. Aztán Boldizsár megkérdezte Örkénytõl azon a brummogós hangján: tud már fõzni? Mire Örkény: tud. Na, ha megtanítod írni, adok neki állást. Kitalálták nekem, hogy minden cikk bevezetõje valami gasztrotörténeti sztori legyen öt sorban: hogy került a hagyma Magyarországra, mi hogy honosodott meg, és utána jöjjön négy-öt recept. Elkezdtem a Széchényi könyvtárban kitanulni a szakmát."
A teljes cikk a Magyar Konyha oldalán olvasható.